S T U D I A  C A R O L I E N S I A

 Különböző nyilazási módok és a Szent László-legenda íjászábrázolásai

H I D Á N      C S A B A    L Á S Z L Ó

 Az íjak történetéről, az íjászok csatadöntő szerepéről, az íjkészítésről számos jó tanulmány és könyv íródott, de igen kevés műben olvashatunk a különböző nyíllövésitechnikákról^1. A nyilazásnak más-más történelmi korokban és különböző területeként többféle technikája is kialakult. Bár lehet, hogy néha törzsi vagy egy-egy kultúrkörhöz való tartozás is befolyásolta egy-egy nyíllövési mód kialakulását (főként, pedig annak megtartását és szabályrendszerré való alakítását), elsődlegesen gyakorlati célok a meghatározók a különböző nyilazási módok kialakulásában^2.

Az íj formája, mérete, erőssége, a lovon vagy gyalog történő alkalmazása, a tegezfelfüggesztésének módja valamint a harcmodor vagy a lelövendő vad nagysága mind-mind kialakító tényező a különböző nyíllövési technikáknál. Ezen tényezők egyszerre hatottak és ezek eredményeképpen alakultak ki a különböző nyilazási módok. A dolgozat célja a különböző nyíllövési technikák bemutatása és a Szent László-legenda íjászábrázolásainak ebből a szempontból való elemzése, valamint néhány lövésmód ellenőrzése a gyakorlatban a kísérleti régészet felhasználásával.³ Az íjat a gyalogos íjász bal kezében fogva tarthatja megcserélődneken, ferdén vagy vízszintesen.⁴   A vízszintes íjtartás azonban csak kis méretű, viszonylag gyenge íjaknál

1. U. KÔHALMI 1972. 55-57 és 174 is tárgyalja a különböző nyíllövési módokat.

2.  Az angol íjászok íjukat megcserélődneken tartják lövés közben, mert így több katonát lehet felsorakoztatni egymás mellé. Képzeljük el, hogy vízszintes íjtartáskor milyen gyérek lennének soraik, és ugyanannyi íjász felállításához mennyivel nagyobb helyre lenne szükség.

3.  A nyíllövési technikák bemutatásánál minden esetben jobbkezes íjászról van szó. Bal kezes lövész esetén minden ugyanúgy történik, csak megcserélődnek a jobb és baloldalak, de az egy kézen megcserélődnek ujjak használata és a célzástechnika nem.

4. Teljesen megcserélődneken ugyan nehéz tartani az íjat, de 5-10 foknyi elhajlás még megcserélődnek tartásnak számít.

eredményes, ugyanis az íjat csak a kar hosszáig feszíthetjük ki. Nagyobb méretű és erősebb íjnál így nem tudja kihasználni az íjász az íj erejét és � ha hosszabb a lövész karjánál a nyílvessző hosszát. Harcrendben álló alakulat, pedig sokkal zártabb csapatot alkot függőleges íjtartás esetén, míg a vízszintesen tartott íjnál a harcrend elég laza.

Ha várfal gyilokjáróján állnak állnának a lövészek vízszintes íjtartás esetén szintén igen gyéren sorakozhatnának fel. A jobbra és balra való fordulásnál is hamarabb zavarnák egymást az íjászok, ha az íjat vízszintesen tartanák. A sztyeppei népek és a középkori európai népek harcosai vízszintesen íjaikat nem tartották. Az ábrázolásokon függőleges és ferde íjtartást láthatunk⁵

Lovas íjászok vízszintesen nem fogták íjaikat, hiszen így sem oldalra, sem hátrafelé nem lehet lóhátról nyilazni és előre is csak igen kisméretű íjjal. A majdnem megcserélődneken vagy ferdén tartott íjjal azonban előre, oldalra (bal oldalra) és hátra is lehet nyilazni⁶. A különböző ábrázolásokon ilyen íjtartással láthatjuk a sztyeppei harcosokat, de az ópusztaszeri (Cseppentő Attila csapata) és galgahévízi (Balla Zoltán csapata) lovas íjászok napjainkban is ilyen íjtartással lőnek⁷.

Az íjat, miután a harcos bal kezével megmarkolta, a jobbal feszíti. A nyíl azonban kerülhet az íj bal vagy jobb oldalára. Az első esetben a nyílvessző a bal kéz mutatóujjára illetve a mutatóujj és a hüvelykujj közötti részre támaszkodik. Ha a nyílvessző az íjtól jobbra kerül, akkor a bal kéz hüvelykujjára támaszkodik. A sztyeppei népeknél ez a fajta lövésmód terjedt el. Az ábrázoláskor is azt láthatjuk, sőt a célzás szóhasználata is ezt tükrözi. A nyíllal való lövést, a húrra helyezést mind a mongolok, mind a mandzsuk, mind a tibetiek a hüvelykujj nevéből képezik⁸.

Az íj húrját-idegét a harcos jobb kezével feszíti. Többféle húrfogás létezik és a gyakorlati szempontok meghatározók, mégis egy-egy területre, kultúrkörre talán a nyilazás folyamatában ez a legjellemzőbb sajátosság. Az elsődleges húrfogásnál a jobb kéz hüvelyk- és mutatóujja a nyílvessző végét fogja és így feszíti az ideget. Ez azonban csak viszonylag gyenge íjaknál lehetséges, mert csupán két ujjal a nyilat fogva erős íj nem feszíthető ki⁹.

5.  Különleges esetben, például lesből vagy fáról való nyilazáskor ugyan a kisebb méretű íjakkal lőhetnek vízszintes íjtartással is, de ezek egyedi kivételek.

6.  A lóhátról való előre nyilazás nem teljesen a menetirányba leadott lövést jelent célzott lövés esetén, hanem attól kissé balra. Nagy távolságra, menetirány szerint előre is lehet lőni, de ilyenkor a célzás nem pontos, csak tömegre eredményes így nyilazni.

7.  Vaddisznóvadász nyugat-szibériai csaton Kr.e. II. század: U. KÔHALMI   1972. 10. kép; vadászó Szasszanida uralkodó ábrázolása ezüsttálon Kr.u. VI. század: U. KÔHALMI 1972. 15. kép; lovas íjász a klárafalvi avar övvégen: KÜRTI LŐRINCZY 1991. 19; a nagyszentmiklósi kincs fejedelmi vadásza a 2. számú korsón: TRUGLI 1994. 32; Szaján hegységbeli lovas fémvereten VIII�X. század: LÁSZLÓ               1988. 369; lovas íjász a kudyrgei nyeregvereten: LÁSZLÓ 1988. 425; lovasíjász a Aght-amari örmény templom domborművén X. század. NICOLLE           1999. II. 373. ?kun� lovasíjász a bögözi freskón, XIII. század. Helyszínen készült rajz; ?kun� lovasíjász a székelydályai freskón. XIII. század. LÁSZLÓ 1993. 105; Tatár harcos a Sáhnáme ábrázolásán. XIV. század. NICOLLE, 1999. II. 455.

8.  U. KÔHALMI 1972. 174.

9.  RONDAL, Gray: Fegyvertípusok enciklopédiája. Budapest 1995. 95. Természetesen ez csak néhány kiragadott, de szemléletes példa.

A legtöbb gyerek ösztönösen így fogja a nyilat, és jobb felől lő.¹⁰ Mivel nagyvadra illetve nagy távolságra így nem lehet nyilazni, sem a középkori európai, sem a sztyeppei népek így nem lőttek. A másodlagos vagy klasszikus, némely szerző szerint angolszász húrfogásnál a jobb kéz mutató-, középső- és gyűrűsujja feszíti az ideget.¹¹ Az ázsiai vagy harmadlagos húrfogásnak két változatát ismerjük. A mongol húrfogásnál a hüvelyk-, a mutató- és részben a középsőujj feszíti a húrt és rögzíti a nyilat. A hüvelyk a nyíl alatt van. Mivel az erős íjak a hüvelykujjat erősen igénybe veszik gyakran lapos, íjfeszítő gyűrűt húznak csontból, szaruból, ritkán fémből a jobb hüvelykujjra.¹² A közép-ázsiai változatnál a jobb kéz mutató- és hüvelykujja fogja nyilat és a többi ujj feszíti az íj húrját. Előnye e fogásnak, hogy a nyilat is fogja, és így az nem csúszhat el az idegen. A lövés, vagy is az oldás pillanatában egyszerre engedik el az ujjak a húrt és a nyilat. Ha elég tisztán kivehető, a középkori magyarországi vagy magyart ábrázoló képeken ezzel a módszerrel nyilaznak a legtöbbször.¹³

Az ázsiai húrfogásnál a húr igen ritka esetben (az íjász nagyon rossz tartásakor) üti meg a bal alkart. Így alkarvédő külön nem szükséges. Az íjász feszíthet arcra, mellre vagy fülre. A fülre való ideg kihúzásakor lehet legjobban kihasználni a nyílvessző és a húr hosszát, csakhogy pontosan célozni így nem lehet, legfeljebb tömegre. Az angol íjászok zárótűz esetén az ellenséges lovasság megállításakor használták leginkább.¹⁴ A mellre való feszítés sem teszi alkarvédő a pontos célzást, sőt a nagyobb íjak esetén még az íj és a nyílvessző teljes méretét sem lehet kihasználni.¹⁵   Az arcra való feszítéskor lehet állcsúcsra, járomcsontra vagy a szájzugra feszíteni a húrt. A fontos az, hogy mindig ugyan oda feszítse a lövész az íj idegét.¹⁶

Fontos, hogy az íjász erejének és karhosszának megfelelő íjat és nyilakat használjon. Túl erős íjat egy gyengébb lövész nem tud jól használni, egy kis termetű rövid karú íjász pedig ha kifeszíteni tudja is egy nagy íjat és hosszú nyílvesszőt nem tud maximálisan kihasználni.

A lövész erejétől, feszítési hosszától, gyakorlottságától függ a jó célzás. A célzás a lövés egyik legfontosabb mozzanata. Jó célzáshoz biztos szemmérték és az íj alapos ismerete valamint nagy gyakorlottság kell. Nem véletlenül írják a honfoglaló magyarokról, hogy Gyermekeiket és szolgáikat nagy szorgalommal tanítják nyilazni és ennek eredményeként sok ezreket ölnek meg nyilaikkal, amelyeket olyan ügyesen lőnek ki szaru-íjaikról, hogy lövéseik ellen alig lehet védekezni.¹⁷

10.  Sajnos a legtöbb íjász tanfolyamon csak az angolszász vagy klasszikus húrfogást tanítják, a keleti módokat nem. Megjegyzendő, hogy mindkét, azaz mindhárom módon jól lehet lőni, pusztán szokás, beidegződés kérdése, hogy ki hogyan nyilaz. Ha tegezt használunk, akkor a keleti módon való lövés kicsit gyorsabb.

11.  SZÖLLŐSI 2001 szemléletesen írja le a klasszikus húrfogással való nyilazás egész folyamatát. Íjászati kézikönyve hasznos útmutató minden íjász számára.

12.  U. KÔHALMI 1972. 56.

13.  Jól látszanak például az íjász körmei is a szepesmindszenti freskón (LÁSZLÓ 1993. 136) és Dürer magyar huszárt ábrázoló metszetén (ZARNECKI 1990. 21).

14.  Lovon nem is igen lehet fülig feszíteni a húrt.

15.  A mellre való feszítéskor a nők esetén nem zavaró, ha nagyobb mellű az íjász. Az, hogy az amazonok levágták mellüket a nyilazáshoz, pusztán kitalálás. A balról jobbra hajló-gombolódó dolmány sem akadályozza az íjászt a nyilazásban.

16.  SZÖLLŐSI 2001. 28.

17.  Regino évkönyve in: GYÖRFFY 1977. 206-207

Általában a gyakorlott lövész az íj feszítésével egy időben céloz, de nem hiba a hosszabb ideig való célzás sem. Lovas íjász esetében azonban a minél gyorsabb célzás szükséges. Ha a célzás közben a lövész keze elmozdul vagy elfárad érdemesebb leengedni az íjat és megismételni a mozgássort, azaz a lövés egész folyamatát.

A harcban vagy vadászaton való célzás nagy gyakorlottságot igényel, hiszen változik a távolság, nem minden nyílvessző egyforma, a lovas íjász pedig lövés közben vágtat is. Érdekes, hogy U. Kôhalmi Katalin azt állapította meg, hogy a pusztai népek mindig két szemmel néznek, amikor íjjal céloznak nem úgy, mint a puskás lövészek.¹⁸ A távolság általában 35-70 méter. Mivel dobó fegyverrel 35 méterről már nem árthatnak az íjásznak, ez a távolság már reális harci távolság az íjász számára. A Szent László-legenda képsorozata a magyar falképfestészet egyetlen önálló ikonográfiai alkotása. Azt is elmondhatjuk, hogy Szent László király középkori mondáink és legendáink legtöbbet magasztalt szentje.

Tisztelete nem csak azért egyedülálló, mert több évszázadon keresztül a lovagkor ideálja, a jó uralkodó példaképe, akinek sírja mellé több Árpád-házi és idegen származású magyar király is temetkezett, hanem azért is, mert nem csak a királyi központokban volt nagy kultusza, hanem a nép körében is a legtöbb, királyról és szentről szóló legenda és mese, ballada és monda Szent Lászlóhoz kapcsolódik.¹⁹ Figyelemre méltó tény az is, hogy a Szent László mondakör és a hozzá kapcsolódó freskók nagy része szinte pontosan fedi a történelmi Magyarország gyepűvonalát,²⁰ bár különböző kutatók között ez vita tárgyát képezi.

18.  U. KÔHALMI 1972. 175.

19.  Egyetlen magyar királyról vagy magyarországi szentről sem mondhatjuk el, hogy tisztelete és kultusza éppen olyan nagy jelentőségű a királyi és főpapi udvarokban, mint a határvidék egyszerű népének gondolatvilágában. Ha a középkori társadalmi piramis csúcsáról indulunk, rögtön láthatjuk, hogy Szent Lászlót az I. Károly gyermekei számára készült Magyar Anjou Legendáriumban (1338�1343) mint a jó uralkodót állítják követendő példaként. Az Anjou udvar amúgy is nagy súlyt fektetett Szent László kultuszára, és Magyarország védőszentjévé is választották. I. Nagy Lajos harmadik aranyforintjára, a hátoldalra szent életű elődjének alakját verette. Ettől kezdve mutatja ki nagyszerű tanulmányában H. Kolba Judit (Athleta Patriae. Szerk. MEZEY L. Budapest 1980. 223-235), hogy egészen Habsburg Rudolfig szinte minden magyar király kötelezőnek tartotta követni a példát, az új érem egyik oldalát mindig Szent Lászlónak szentelve.� 1400 táján Szent László már nem csak a dinasztia szentje, hanem magát az országot testesíti meg. Marosi Ernő igen szemléletesen mutatja be, hogy pajzsán a keresztes pajzs nem egyszerűen csak kereszt, hanem az ország kettős keresztes heraldikai jele, ugyanaz, amelyet Zsigmond siklósi fogsága idején a rendi országot megtestesítő szent korona nevében kormányzó prelátusok és bárók használtak. Zsigmond korában a kettős keresztes zászlót Szent László lobogójának nevezték (MAROSI Ernő: Magyarok ábrázolásai és az orientalizmus a középkori művészetben. Néprajzi Értesítő 77 [1995]. 84-85). Nem kis jelentőségű az sem, hogy amikor 1453-ban a bécsi egyetem magyar nációja új anyakönyvet nyitott, Szent István és Szent Imre mellett Szent László küzdelmi jelenete is bekerült a könyvbe. Nem kevésbé fontosak a Szent László királyról szóló egyházi énekek és népi hiedelmek, mondák sem. A szentté avatás körüli időkre keltezhető egy XVI. századi kódexben megmaradt egyházi ének (latin változata ismert), de egy XVI. századi füveskönyben is találunk Szent Lászlóhoz fűződő mondát.

Lukács Zsuzsa gondos gyűjtőmunkája alapján 38 teljes, töredékes, részben vagy egészen elpusztult és szóbeli közlés illetve emlékezet alapján feltételezett falképrôl vagy tudomásunk.²¹ Bár néha a részletek a freskók rossz állapota miatt nem figyelhetők meg, viselet-, fegyvertörténeti és harcászati szempontból mégis igen jó források. Harmincegy falképnél elemeztem a nyilazást. Fontos volt az íjászok száma, a magyaroknál és a ?kunoknál� a lövésmód, a tegez és a szablya felkötésének helye, valamint az, hogy mit találnak el a nyilak.

 Az alábbi elemzés a táblázatokban összefoglaltak alapján készült.

Igen fontos tény, hogy magyar seregben hét esetben láthatunk lovasíjászokat összesen tizenhatot, és hat esetben a jellegzetes keleti tegez is található a derekukon. Gyalogos íjászokat két esetben láthatunk, háromnál szintén látható a jellegzetes nomád tegez, a másik három íjásznál a többi harcos eltakarja vagy sérült a falkép. Kétszer láthatunk a kun sereg felé szálló nyilakat, úgy, hogy a képen nincsenek magyar íjászok, de a falkép sérülése miatt feltételezhető, hogy voltak. Három másik alkalommal, amikor a magyar íjászok is láthatóak, igen sok nyíl repül a kun sereg felé. Figyelemreméltó, hogy a magyar íjászok, bár több esetben sisakot és sodronygallért viselnek, ámbár a kunok is sok esetben, mindig összetett, merevszarvú, visszahajlott íjat használnak, és keleti módon lőnek.

A kun seregben huszonegy esetben láthatunk, összesen ötvenkét lovas-íjászt és még két esetben kinyújtott karú, valószínűleg íjászt ábrázoló harcosokat. Tizenegy esetben repülnek nyilak a magyar sereg felé és érdekesek a találatok. Csapódik nyíl Szent László dicsfénykörébe, koronájába, sisakjába, arcába, egy vitéznek a szemébe, az üstsisak szemrésén át, a páncél, nyakrészébe és a pajzsba.

 László Gyula könyvében megemlíti Pintér Kálmán, Szilárd Leó, Berze Nagy János és Szendrey Zsigmond kiváló gyűjtőmunkásságát a népköltészet terén. Igen érdekes és megható a népi szemlélet, amely szerint

László kirá lovagónyi

Mihá arkangyaltó tanót,

Mikor meghóut, egy darabi

Az ég lovászmestere vót

Ô hajtá a göncöl szekér

Csillagsörényes lovait,

Ragyogó ostorul fonta

A hódvilág sugarait

(LÁSZLÓ 1993. 17)

Milyen más Szent László kép ez, mint az Anjouk és Zsigmond király hivatalos szent uralkodó eszménye. Inkább a keleti füves puszták égi vitézének a megfogalmazása ez, mintsem a keresztény szent uralkodóé.

20.  LÁSZLÓ 1993. 18.

21.  LUKÁCS 1980.

vissza