Eddig ennyien látogattak meg:

 
 

 

 

Íjász Utánpótlás-nevelés kézikönyv

 

Az 1995 – 2000 között kiadott Íjász Lap számaiból válogatta Barta Margit

FIATALKORÚ ÍJÁSZOK EDZÉSE

Írta: Hack Antal, mesteredző

Több kötetnyi szakirodalom foglalkozik a gyermek, serdülő és ifjúsági sportolók edzésével, mégis többször jóvátehetetlen hibákat követünk el az utánpótlás felkészítésében.

Két alapvető problémát szeretnék megemlíteni:

  • Mikor kezdjük el az íjászatot?
  • Mikor kezdjük el speciális felkészítést?

Az eredményekre való törekvésekből adódó korai speciali­zálódás okozza a legtöbb problémát.

Sokan úgy vélik, hogy a gyermek és ifjúsági edzés a kezdőktől a felnőtt korig, a magas szintű teljesítményig egyöntetű folyamat. A kutatások tapasztalatai azt igazolják, hogy a különböző fejlődési szakaszokban nagyon fontos az edzés­folyamatok tagolása.

A folyamat két nagy részre osztható:

  • Utánpótlásedzésre (gyermek, serdülő, ifjúsági) és magas szintű
  • teljesítményekre való edzésre.

Ezen belül:

  • az alapokat megteremtő gyermek és serdülő edzés,
  • a felépítést szolgáló Ifjúsági edzés és
  • magas szintű teljesítmények elérésére szolgáló edzés.

Az edzések során figyelembe kell venni az életkori sajátosságokat.

A fiatalkorúak edzésének merőben el kell térnie a felnőttek teljesítmény-centrikus edzésétől. A hosszú távú, évekig tartó edzés három szakaszát különböztetjük meg:

  1. Általános előkészítés, amelynek a sokoldalú fejlődést kell biztosítani. Ez az időszak a kisiskolás évekre tevődik. Egyénre szabott felkészítési módszer, amely az első versenyen való részvételig tart.
  2. Az első sportági specializálódás.
  3. Elmélyülés az íjászatban, technikai folyamatok tökéletesítése. Automatizációs folyamatok, tulajdonságok elsajátítása, növekvő edzésterhelés mellett kialakuló eredményesség.

A fentiekből adódik, hogy az utánpótlás edzések módszerének és időtartamának meghatározásakor nagyon nagy súllyal dominálnak az életkori sajátosságok.

Ezen kívül az individuális fejlődéssel számolni kell.

A gyermekedzésnél óvatosan kell adagolni a terhelést, a mennyiségnek nem szabad elérnie a serdülők és ifjúságiak szintjét. Óvakodjunk az olyan terheléstől, amelyek túlzottan igénybe veszik a gerincét, kerüljük az egyoldalú terhelést (gerincferdülés).

A gyermek edzése nem lehet redukált felnőtt edzés.

A különböző modellekből olyan terveket kell kialakítani az utánpótlás felkészítéséhez a szakosztályban, melyek biztosítják a folyamatos fejlődést.

A felkészítési szakaszok ne csupán véletlenek sorozatai legyenek.

Nyomon követhetők sportolók fejlődési folyamatai. A fejlődés törvényszerűségeit mindenkor figyelembe kell venni, az első lépés helyett nem lehet a másodikat lépni.

A lépések funkcionális sorrendje törvényszerű!

Bizonyos teljesítmények csak bizonyos korban jöhetnek létre, amikor már megvan az ehhez szükséges érettség. A fejlődési folyamtok már a korai iskolás korban megmutatják, hogy milyen koordinációs képességgel bírnak a gyermekek, azonban a pszichikai és az erőtulajdonságok nem tesznek lehetővé magas Edzés célok kitűzését. Összességében megállapíthatjuk hogy a legtöbb koordinációs képesség már a korai iskolás korban kialakul, míg a kitartás és az erőtulajdonságok csak később érnek el magas funkcióérettséget.

A fentiekből a következő edzéscélok és végrehajtható feladatok körvonalazódnak:

  • 1. Sokoldalú pszichomotoros alapképzés.

Játékos és változatos mozgástanulás, mozgástapasztalatok gyűjtése az íjászat fogásaiból. Rávezetés az alaptechnika nyers formájára, az íjászat mozgásfeladataira.

  • 2. Sportági specializálódás.

Az íjászat technikájának megtanulása. Az alaptechnikát javító speciális gyakorlatok végzése a minőség fejlesztésére. A mozgás automatizálása. A versenyzés kezdése.

  • 3. Elmélyülés az íjászat speciális felkészítésében.

A motoros alaptulajdonságok továbbfejlesztése.

A technika stabilizálása. Az igénybevétel intenzív emelése Rendszeres versenyzés.

Az edzéscélok felépítése

Az íjász teljesítményfejlődésének eléréséhez az edzéscélok sorrendje szükséges.

1. Sokoldalú mozgástapasztalat az íjászatban:

- motoros tanulási képesség kialakítása,

- a jártasság, ügyesség iskolázása,

- a reakcióképesség kialakítása,

- az egyensúlyérzék kialakítása.

2. Mozgáskapcsolatok (stílusedzés)

- a motoros tanulási készség,

a mozdulatok precíz végrehajtásának kidolgozása,

- a sokoldalúság iskolázása,

- törekvés

a differenciált mozgásra.

3. versenytevékenység (versenyzés)

- a teljesítőképesség, az akaraterő fejlesztése, a mozgás automatizálása.

4. Edzésterhelés növelése

- kitartás (akaraterő), fizikai stabilitás

 

A gyermekeknél óvakodni kell az idő előtti specializálódástól, az edzéseknek - a megfelelő ontogenetikus előfeltételek figyelembevételével -játékosnak kell lenniük. Az íjászatban vezető országok fölénye részben a magas fokú gyermek edzésre vezethető vissza (lásd: amerikai olimpiai program).

 

AZ ÍJÁSZAT MOZGÁSTECHNIKÁJA

Írta: Gunter Stangl

Fordította: dr. Simon Zoltán Tipográfia

Először is meg kell neveznünk azokat az alapelveket, amelyeket a mozgás tanításakor figyelembe kell venni.

Ezek tehát:

  • a (sport) mozgások lehetőleg egyszerűek legyenek
  • a mozgás lehetőleg könnyen megismételhető legyen,
  • a mozgás minél kevesebb hibalehetőséget engedjen meg,
  • a mozgás lehetőleg kevés erőfeszítéssel legyen végrehajtható
  • a mozgás lehetőleg ne okozzon károsodást szervezetnek
  • a sérülés veszélye lehetőleg csekély legyen.

    •  

    Tekintettel arra, hogy a sportolók anatómiai felépítése különböző, csupán az ideális mozgásfolyamatot mutatjuk be. Ezeket az ideális esetre vonatkozó szabályokat a sportoló egyedi tulajdonságait figyelembe véve kell alkalmaznunk.

     

    1. Felállás.

    Hogy a gerincoszlop elcsavarodását elkerüljük és lehetőség szerint vállunk vonalban legyen, a legegyszerűbb az, hogy zárt állást foglaljunk el. Ez egyben azt a problémát is megoldja, hogy a lábfejünk által bezárt szög mindig azonos maradjon.

    Ezen a helyen szeretném dr. Thein szavait idézni, aki az elcsavarodott gerincoszloppal kapcsolatban az alábbiakat mondta: „Bizonyos ideig számos íjász a rossz és kicsavart tartás (stílus) ellenére kiváló eredményt ér el. Aztán hirtelen elhasználódási jelenségek lépnek fel, amelyek az íjászt kedvenc sportja teljes feladására is kényszerítheti. Jóllehet azonban néhány idősebb íjász nagyon sok örömet talál a versenyzésben. 

    1. Kéz elhelyezése az idegen.

    Az ideg az első ujjperc hajlatában vagy egy kicsit még a kézhez közelebb legyen! Néha a nem megfelelő tab (ujjvédő) használata miatt ez egyáltalán nem lehetséges.

    3. Az Íjat tartó kéz. A kézközép csontjain át a nyomást közvetlenül az orsócsont vegye fel. Maga a kéz semmiféle nyomást nem vesz fel, az ujjak teljesen lazák maradnak. Normális esetben semmiféle különleges fogásváltoztatásra nincs szükségünk.

    4. Testtartás.

    Miután kezünket elhelyeztük az íj markolatán, (az íj eközben ferdén a lábak között van) testünket kiegyene­sítjük (néha ez problémát okoz) a medencénket egyenes állásba hozzuk, a gerincoszlop kiegyenesedve, a vállak leengedve, a mellcsont kiemelt helyzetben. Ezek után fejünket a céltábla felé fordítjuk amennyire az a lövéshez szükséges. Ajánlatos, hogy a fejünket lehetőleg jól, nagy szögben fordítsuk el, ugyanakkor a fejtartás ne okozzon görcsöt. A térdek lazák maradnak.

    5. A karok felemelése.

    Más izületeinkkel ellentétben vállunknak az a tulajdonsága, hogy itt semmilyen megfelelő csonttámasz nem található. Az egyébként egyenetlen felkar­csont végződésének felvételére a lapocka, a kulcscsont és bonyolult szalagok hálózata szolgál. Tekintettel arra, hogy a váll oldalirányú nyomásnak nem képes túlzottan ellenállni, nagyon fontos az, hogy fiziológiailag optimális állást vegyünk fel. Ezzel kell elérni, hogy az íjat tartó kart stabilan lehessen tartani, azzal együtt, hogy ez a támaszunkat semmilyen módon ne befolyásolja.

    Az íjtartó kar helyes állására vonatkozó jó előgyakorlat a következő: A könyököt oldalirányban pontosan a vállunk magasságába emeljük, ügyelve arra, hogy a váll lehetőleg alacsonyan maradjon. Ezután kezünket pontosan a nyakunk alá, kinyújtott ujjakkal a mellkasra helyezzük. Most az alkarunkat könyökből elfordítjuk és az ily módon a felkar meghosszabbí­tása lesz. Felkarunk megtartja eredeti helyzetét. A kézfejet - nyújtott ujjakkal - úgy forgatjuk el, hogy a hüvelykujj hegye kb. 10 cm-rel magasabb legyen a csuklónál. Ez azt feltételezi, hogy a csuklónkat teljesen kinyújtjuk, az ujjbegyek pedig a kisujjhoz képest 45 fokos szögben csökkenő vonalat képeznek.Ellenőrzésként könyökünket ismét behajlíthatjuk. Annak majdnem vízszintesen hátrafelé kell mozognia. A karunkat semmilyen esetben sem szabad befelé fordítani. Ahhoz, hogy ezt a kartartást az íj felemelésekor könnyen megtalál­juk, azt tanácsoljuk, hogy a karunkat ne függőlegesen alulról, hanem elölről ferdén fölfelé mozdítsuk. A nehézség abban van, hogy a felsőtestünk előzőek szerint felvett helyzetét eközben ne változtassuk meg.

    A másik (húzó) karunkat ezzel egyidejűleg felemeljük, ily módon ez a könyökünk is vállmagasságig emelkedik. Számos íjász már ebben a helyzetben is jelentős mértékben feszíti íját, ami azonban gazdaságtalan. Mindenesetre meg kell kísérelnünk, hogy csak annyi feszültséget építsünk fel, amennyi a kezek elhelyezkedését nem változtatja meg.

    A helyes fogás (markolati) beállítására szolgáló próbálgatást el kell kerülnünk, mivel az felesleges erőkifejtést okoz. Karjaink felemelésével

    a lövés előkészületeit lezártuk. Az utolsó ellenőrzés dönti el, hogy az eddigieket (a lövés felépítését) meg kell-e ismételnünk vagy a mozgásfolya­matokat továbbvihetjük.

    6. Az íj kifeszítése.

    Nagyon lényeges, hogy az íj kifeszítése a hátsó vállizmok és a lapocka segítségével történjék. Ha a húzókar kézfeje és a hozzátartozó alkar optimálisan laza, akkor először a húzókézfej oldalirányban tér ki a vonalból, majd ívben az állhoz visszatér.

    Ehhez az íjat tartó kézben az íj egy kicsit elfordul, de ezen a módon a bicepsz izom aktiválása jól elkerülhető. Állandóan szem előtt kell tartanunk, hogy a vállak és a gerincoszlop derékszögű „T" alakot képezzenek.

    A probléma abban áll, hogy milyen magasan legyen a húzókar könyöke.Alacsonyan lévő könyök esetében a húzókar nagy része a gyűrűsujjra jut, míg magasan lévő könyöknél a húzóerő hangsúlya a mutatóujjra kerül (az ennek megfelelő túlterhe­lési jelenségek fellépésével!) Az alkar és a kézfej optimális ellazítása majdnem mindig magától a helyes pozíció felvé­telére vezet.

    A laza tartás eléréséhez az is fontos, hogy a hüvelykujj és a kisujj is egészen laza maradjon.

    7. A horgonyzás.

    Az íj megfeszítése során a fej egyenes tartását megőrzi. Sem az ideg felé, sem az idegtől nem mozdul el. Az ideg állhoz történő hozzáérése után esetleg egy kis döntés szükséges ahhoz, hogy az orrkontaktust megteremthessük. Az orr az ideget csak egészen könnyedén érintheti, így mindig azonos szöget érhetünk el.

    8. Hátizmok.

    Természetesen a váll hátsó izmai végzik az íj kifeszítését, a horgonyzás után a feszültség egészen tudatosan a hátizmokra megy át, azok az izomcsoportok is aktivizáládnak, amelyek a lapockákat egymás felé mozgatják. Fontos, hogy az íj kifeszítése egészen az oldásig folyamatos legyen. A kattintó pontos beállítása a jó vonal és a tiszta oldás elérése érdekében igen fontos.

    Ennél a pontnál lehetséges a második ellenőrzés. Ha nem sikerült a megkívánt feszültséget megteremtenünk vagy valami más korrekciót kellene végrehajtanunk, akkor annál a pontnál késedelem nélkül vissza kell eresztenünk és rövid szünet után a lövést újra elő kell készítenünk.

    9. Célzás. Mivel a húzás folyamán a célgömb a sárgába mutatott az egész folyamat alatt nem sokat tértünk el a céltól. Az íj megfeszítése után most nem kell sokat korrigálnunk ahhoz, hogy a célgömböt az ideg által vetett árnyék figyelem­bevételével pontosan a célra állítsuk. A célzás nem tarthat sokáig, mert ez a fázis a lövés leginkább fárasztó szakasza. Ezenkívül a mozgás folyamatossága is megszakadna, valamint a feszültségviszonyok is felborulhatnak megállás esetén.

    10. Az oldás. A célzás után a hátizmok feszességét még egyszer ellenőrizni kellene Egy pillantásnyi figyelmet arra is szentelhetünk, hogy vajon a kézfej és az alkar laza-e.

    Az ujjak elengedik az ideget anélkül azonban, hogy előzőleg bármiféle „visszaengedés", csúszás történt volna. Ha a feszültség helyes volt, akkor a hátracsapódás nem téríti el a kezet a fejtől. Ha valaki a hát- és az ujjizmait egyszerre tudja ellazítani, akkor történik „holt-oldás” (dead release) vagy más néven mozgás nélküli oldás. Ha az ujjizmok lazulnak el először, akkor a kéz az arc mentén a nyak irányában mozdul el.

    Az íjat tartó kéz teljesen laza marad, ily módon az ij teljes mértékben szabadon mozoghat. fontos az íjat tartó kéz lövés alatti stabilitása.

    11. Követés.

    Közvetlenül a vessző kilövése után a testtartásunk változatlan marad. Ezáltal könnyen elkerülhetjük az után nézést, valamint azokat a hibákat, amelyeket az íjat tartó kar megmozdulása okozna. Mindenek előtt azonban a mozdulatlan testtartás alkalmat ad arra, hogy mozgásunkat ellenőrizzük (a hibákat felfedjük). Az íjat tartó kar inkább hátrafelé térhet ki, de semmiképpen sem előre, az íjász mellkasa felé.

    Világos, hogy sok íjász egyéni anatómiai adottsága a fentebb leírt ideális mozgásfolyamat végrehajtását egy vagy több ponton kivitelezhetetlenné teszi.

     

    Másrészről azonban testünk edzésével (erő, mozgékonyság) kedvezőtlen adottságaink hatását bizonyos fokig kijavíthatjuk. A szóban forgó problémák megoldásához az edző és a sportoló tapasztalatai megmutathatják a kiutat és némi kísérletezés is segíthet a helyes mozgásforma kialakításában.

     A LÖVÉSMÓD HIBÁINAK AZONOSÍTÁSA ÉS KIJAVÍTÁSA

    -Bernie Pellerite

    - USPellerife

    - US Archer

    - 1998. január

    - február   

    Fordftotta: Darnay László

    Az évek során nem sokat írtak a formáról. A legtöbb cikk a hangolással és a szerkentyűkkel foglalkozik, míg a forma szubjektív dolognak látszik. Véleményem szerint van néhány olyan lövésmód, azaz forma, amely jobb mint a többi. Amit én tanítok az NFAA iskolában azt abból állítottam össze amit az évek során a győztesek 90 %-nál láttam. Ezt „elronthatatlan íjászatnak" (idiot-proof archery) nevezem. Az állás természetes, és az íjat pontosan beállított csontról csontra ható terhelés tartja. Nem úgy, mint az egyes egyéni izom-alapú módszereknél. Elméletileg (legalábbis papíron) az íjászat azt mondja „nem kell úgy csinálnod ahogy XY csinálja, csak annyi kell, hogy csináld mindig egyformán".A következőkben 44 különböző végrehajtási hibával foglalko­zunk, amelyek az NFAA iskola tananyagának részét képezik. A hibák kijavítása az „elronthatatlan íjászaton" alapszik, vagyis azon, hogy vannak olyan mozgások, amelyeket sokkal könnyebb mindig egyformán végrehajtani. Ezek természete­sebbek, logikusabbak, akkor is működnek, ha ideges vagy. Kevesebb gyakorlást igényelnek és könnyebb betenni a tudatalattiba, mint némely más módszert. Ez a 44 hiba amit legtöbbször láttam. Mindazonáltal biztos vagyok benne, hogy te is tudnál hozzátenni. 

    Ez egy három részes sorozat. A következő csoportok szerint: Adás, igazodás és fogás, horgony, tartó kar, kézi oldás és gépi oldás. Mindvégig jobbkezes íjászatról beszélünk. Balke­zesek mindent fordítva csinálnak. Ezenkívül ez egy idealizált forma és feltételezi, hogy minden íjász meg tudja csinálni. Ez általánosítás. Ne feledd, hogy a testi eltéréseket figyelembe kell venni és igazodni kell a saját méreteinkhez.

    Állás

    1. A lábak túl közel egymáshoz (a bokák összeérnek, vagy majdnem). Ez gyakori hiba, különösen a 3D-seknél. Ha a lábaid túl közel vannak egymáshoz, akkor hajlamos leszel arra, hogy hátrahajolj (még egy hiba) csak azért, hogy megőrizd az egyensúlyodat. Amikor hátrahajolsz, az íjtartó vállad felmegy és emiatt a váll (delta) izmokat fogod használni a hátizmok helyett. Ez bizonytalan cél-képet okoz. Amint látod egy hiba több más hibát okozhat és viszont, egy hiba kijavítása több más hibát is kiküszöbölhet A lábakat vállszélességben kell elhelyezni és a testsúly egyenletesen legyen elosztva mindkét lábon. Ez segít a felfelé és lefelé lövéseknél esetleg tapasztalt pontatlanságoknál is.

    2. Hátrahajlás.

    Ha megnézzük az íjászt teljes kihúzáskor oldalról, néha azt látjuk, hogy a bal csípőt kitolja a cél felé és a felsőtestével hátrahajlik. Ez általában a túl hosszú kihúzás követ­kezménye. Túl alacsonyra fog kerülni a húzó könyök és a hátfeszültséget sokkal nehezebb lesz elérni. A tengelypont felcsúszik a lapockák közötti helyéről a húzó váll és a könyök felé. Az íj-tartó váll is hajlamos lesz felmászni, ami a balkarban feszültséget okoz és ezzel rezgő célképet.

    A lábak, a csípő és a vállak egyvonalban, egymás felett legyenek. A célzó szem az övcsat felett legyen és az inggombok oldalról nézve egyenes vonalban fussanak le. 

    3. Ráhajlás az íjra. Hátulról nézve úgy látszik, hogy az íjász a derekával, vállával és/vagy a nyakával enyhén előrehajol. Az íjra hajlás korai elfáradást okoz, elősegíti a visszaengedést és a szabálytalan vesszőcsoportokat. A fej és a nyak lazán üljön egy egyenes és laza gerincen.

    4. A „Z" alakú test. Ez két hiba együtt. Oldalvást nézve a csípőjét előretolja, a törzse hátrahajlik, a fejét pedig az íjra hajtja. Emiatt a „z" betűhöz hasonlít. Majdnem lehetetlen ezeket a hajlásokat pontosan egyformán megismételni, ezért a forma rendszertelen (inkonzisztens) lesz. Újra csak fontos, hogy a gerinc, a fej és a nyak egyenes, laza vonalat alkosson.

    5. Csavart derék (lábak nyitva, vállak zárva). Hátulról nézve

    a lábak kissé nyitottak (30-45 fokban), de a felsőtest és a vállak egyenesen a cél felé mutatnak. Ez gyakran előfordul, ha az íjász nyitottabbra változtatja az állását, de a felsőtestét elfelejti hozzáigazítani. (A lábait az új helyzetbe teszi, de az íjat „egyenesen a célra" húzza, ahogy szokta, különösen, ha amúgy is túl hosszú volt a kihúzása). E probléma tünete a vesetájék alatti fájdalom, vagy görcs. Fontos, hogy a csípő a lábak felett legyen, a vállak pedig a csípő felett.

     IGAZODÁS

    6. A húzó könyök túl alacsony. Ideálisan a húzó könyök csúcsának az orr magasságában, vagy még feljebb kell lennie ahhoz, hogy a szükséges hátfeszültség meglegyen. Ha az íjász húzó könyökétől a felkar vonalában egy egyenest húznánk, akkor ennek pont a lapockák közé (a rombusz izom közepére) kell mutatnia. Ha a könyök túl alacsony, akkor ez az elképzelt vonal a felső váll-területre, vagy a nyak alsó részére mutat. Ez utóbbi jelzi, hogy az íjat nem a hát, hanem a váll és a kar izmai húzták ki. A megfelelő hátfeszültséghez az kell, hogy a könyök csúcsa körülbelül 5 centiméterrel magasabban legyen, mint a nyílvessző (teljes kihúzáskor, a lövő háta fe161 nézve) azaz a vessző könyökhajlat vonalában legyen. Ekkor a könyököt a hát rombuszizma működteti és nem     a váll és a kar izmai.

    7. A húzó könyök túl magas. Néhány edző azt mondja, hogy nincs túl magas könyök. Ezzel hajlamos vagyok egyet­érteni, de azért van néhány kivétel. Ha a húzó könyök annyira magas, hogy a húzó csukló meghajlik, akkor ez csavarodási problémákat okozhat. Ha a könyök mesterségesen magas, nem természetesen (a hosszabb felkar miatt), akkor nehéz a helyzetet pontosan lövésről-lövésre megismételni (amint azt a 6. pont elmagyarázta).

    8. A húzó könyök nincs egyvonalban a     nyílvesszővel. Ha a húzó könyök csúcsa a nyílvessző vonalán kívülre kerül, akkor az oldáskor a kéz az arctál kifelé mozog (megcsavarva az ideget) ahelyett, hogy egyenesen hátrafelé mozdulna, ahogy kell. Ha a könyök nagyon bent van (az íjász háta irányába), akkor is keletkezhet íj és idegcsavarodás, mert az íjász belehúzza az arcába az ideget stb.A húzó könyöknek a nyílvessző vonalában vagy legalábbis nagyon közel a nyílvessző vonalához kell lennie a robbanás pillanatában.

    9. A húzó kéz csuklója hajlott. Néhány íjász meghajlítja a csuklóját, mert a kihúzáshoz a kéz és az alkar izmait használja a hátizmok helyett. Sajnálatosan vannak olyan oldógépek - mint a csipesz típusúak -, amelyeket csak hajlított csuklóval lehet használni, mert a cső nem passzol az egyenes csuklóhoz. A kéz­zel oldók, ha behajlítják a csuklójukat, gyakran tapasztalják, hogy a vessző folyton leesik a kifutóról.

    Egy másik ok, ami hajlított csuklót okozhat, hogy néhány íjász a kihúzás után visszacsúszik a saját nyakába. Az oldáskor ez a hajlított csukló mintegy kitekeredik, ezáltal durva íj és ideg­csavarodást okoz. A következmény: megmagyarázhatatlan balos és jobbos lövések. A csukló legyen egyenes, kinyúlt és laza, attól függetlenül, hogy géppel vagy kézzel oldasz.

    AZ ÍJAT TARTÓ KAR ÉS A FOGÁS

    Az íjat tartó kar a formának az a része, amely sokkal fonto­sabb, mint ahogy azt a legtöbben gondolják, mert az a legutolsó pont, ahol az emberi test még befolyásolni tudja az íj hatását a nyílvesszőre.

    10. Magas csukló fogás. Ezt a fogást sokan jobbnak tartják, mint az alacsony csukló fogást. Én az utóbbit oktatom. A magas fogás logikája az, hogy kevesebb kéz van a markolaton, és ez kevésbé zavarja a lövést. A gyakorlatban viszont az átlagos íjász számára szinte lehetetlen lövésről-lövésre egyformán megismételni a pontos kézhelyzetet és nyomáselosztást a markolaton. Van egy maréknyi sikeres íjász, aki jól megtanulta a magas fogást és igen jól boldogul vele. Mindazonáltal sok-sok gyakorlás szükséges ahhoz, hogy megfelelően elsajátítsuk. Több izmot kell használni a magas, mint az alacsony fogáshoz (több feszültség van a kézben), ez pedig nyugtalan célképet eredményezhet. Amikor az íjász elkezd fáradni, kevésbé figyelni, vagy túl ideges, akkor a keze „letörik" és magas vagy alacsony vesszői lesznek. Azért ajánlom az alacsony csuklót, mert már annyira ellazult amennyire csak lehet, emiatt sokkal könnyebben ismételhető az íjász erőn­lététől vagy gyakorlottságától függetlenül. A nyomáspont a hüvelykujj tövében, a csonton, az életvonal hüvelykujj felöli oldalán, az orsócsont (az alkar nagyobbik, hüvelykujj felöli csontja) közvetlen meghosszabbításában, NEM a hüvelykujj és a mutatóujj közötti redőben van.

    11. Fogás az életvonalon (túl sok tenyér az íjon). Néhány híres kivételtől eltekintve a legtöbb hivatásos íjász nem szereti, ha az íj markolata túlmegy (a tenyér felé) az életvona­lon, a „tenyér-redőn". Ennek az az oka, hogy a redő mindkét felén izmok vannak. ezeket „theater eminetlának" (hüvelyk­oldal) és „hypothenar eminetiánk" (kisujj-oldal) nevezik. Ha a fogás túlmegy a vonalon, akkor a robbanáskor négyféle dolog történhet. Mindkét izom feszül, mindkét izom laza, egyik feszül másik laza, másik feszül egyik laza. A markolatnak a redő hüvelykujj felöli oldalán kell lenni laza tenyérnél (csont az íjhoz érintkezik). Ezenkívül kevésbé tud az ideg a karra csapni és nehezebb az íjat csavarni ebben a helyzetben. Ahhoz, hogy a csavarásmentes kézhelyzetet megtaláljuk, először zsírozzuk meg a kezünket, vagy menjünk zuhogó esőbe, vagy nagyon idegesítsük fel magunkat. Ebben az állapotban addig kell gyakorolni, míg az íj stabil és egyenesen a cél felé ugrik.

     

    12. Túl sok hüvelykujj. (Túl kevés tenyér az íjon.) Éppen ellentétes a 11. ponttal. Az íjat szinte csak a hüvelykujj érinti, ahol csak puha részek (szalagok, inak és izom) tartják az íjat. Ez nagyon bizonytalan, változékony és csavarhatja az fjat. Néha azért használják, hogy az ideg ne csaphasson az alkarra. Ezt kőnnyebben el lehet érni a rbvidebb kihúzással, nyitottabb állással vagy ha a bal vállat nem forgatjuk be. Ismételve: a markolatot a csontra kell tenni, a tenyérredb mellé, a hüvelykujj oldalon. Ez szilárd, laza és könnyen ismételhető.

    13. Az íj megragadása oldáskor. Az íj megragadását általában tudatos oldás vagy az elsütőbe csapás okozza, mely megtáviratozza a másik kéznek, hogy mindjárt itt a robbanás. Amikor visszanéztük a tanulók videóit, sokszor láttuk azt, hogy az íjász megragadta az íjat mielőtt a vessző teljesen elhagyta volna, ezáltal megmagyarázhatatlan melléket és csavarást okozva. A csuklószíj használata és/vagy a három „maradék" ujj behajlítása a mutató ujj alatt segíthet a probléma megoldásában. A három ujj begyűrése ezenkívül elősegíthetl azt is, hogy helyesen tegyük a kezünket a markolatra, és ha a mutatóujjat könnyedén ráhelyezzük az íjra még egyfajta biztonság­érzetünk is lesz. Ha csuklószíjat használunk, a tenyerünk 13-2o milliméterre távolodhat el a markolattól. Ha ez a távolság nagyobb, akkor csökken a biztonságérzet, ha kisebb, akkor a csuklószij megcsavarhatja azt. A megfelelő kézhelyzetet ki kell kísérletezni és a tudatalatti szintig be kell gyakorolni ugyanúgy, mint a lövésmód minden megváltoztatását; üres vesszöfogón kb. 1 méterről!

    14. Az ujjak feszesen szétterpesztve. Teljes kihúzáskor az íjat tartó kéz ujjainak szétterpesztése rendszerint hiábavaló erőfeszítés arra, hogy NE ragadjuk meg az íjat az oldáskor. A feszültség a kézben és a karban megcsavarja az íjat és nyugtalan célképet eredményez. Minél több izmot használunk, annál nyugtalanabb lesz a célzó-képünk. Engedjük a tartó kéz ujjait teljesen ellazulni. Az oldáskor az íj előre robban az ujjakon keresztül és a csuklószíj állitja meg. Eppúgy, mint a megragadás esetében. Ezt a rossz szokást is üres vesszőfogó előtt kell kitanulni és a helyes módszert begyakorolni. Ha nem tudsz a csuklószíjban megbízni, helyezd el az ujjadat úgy, ahogy azt a 13. pontban olvashattad.

    Ha gondolod használd fel a következő ötleteket.

    Végy egy olcsó előszobatükröt, rögzítsd a fejed felett úgy, hogy az eleje körülbelül harminc centivel legyen lejjebb Tégy egy videokamerát a tükörre irányítva, és vedd fel magad lövés közben. Aztán tedd a tükröt magad elé vagy mellé úgy, hogy teljes kihúzáskor oda tudj lesni.

    De különféle helyzetekben is elhelyezheted a videót és Lassítva vagy kockázva is visszanézheted magad.A horgonyzás hibái következnek.

    15. A hüvelykujj a nyak mögött. Ez a húzókéz csuklóját meggörbíti vagy meghajlítja. A robbanáskor a csukló ellazul és visszatér eredeti egyenes helyzetébe, ami viszont meg-csavarja az ideget. A hüvelykujj megtámasztása a tarkón lehetővé teszi, hogy az íjász nyakára támaszkodjon és ezzel elveszti hátfeszültségét. Az egyenes, laza és kinyúlt csukló (alkar) könyök egység (egyvonalban a vesszővel) a lehető legengedékenyebb az íjászatban.

    16. A fej és nyak előre hajlik. Amint a 4. hiba („Z alak") esetében említettük, amikor a nyakat és a fejet előretoljuk a kukucshoz, a tartó izmok megfeszülnek. Ez nem segíti az ismétlődő lövés pontosságát. A fej egyenesen, lazán álljon és csak egy picit hajolhat a kukucshoz. Az ideg éppen csak érintse az orr hegyét. (Szemüveges íjászok az orruk oldalát érintsék oda, hogy kilássanak a kerettől.)

    A kukucsot először úgy kell rögzíteni, hogy lehessen állítani. Ezzel sokkal könnyebben megtalálhatod a saját természetes horgonypontodat, ami a leginkább ismételhető. Húzogassál ki csukott szemmel. Ezt addig csináld, amíg a szemed kinyitásakor pont a kukucs közepén kukucskálsz anélkül, hogy a fejedet emelni, vagy dönteni kellene.

    Most rögzítheted a kukucsot rendesen.

    17. Az ideg nagyon be van húzva az arcba. Ha túlzottan behúzzuk az ideget az orcánk bőrébe, akkor horganypontunk változó lesz és az ideg mozgása rendellenessé válik. Addig állítgasd a húzás-hosszat és/vagy a horgonypontodat, míg az ideg éppen érinti az arcot.

    18. Az ideg nem érinti az orrot teljes kihúzáskor. Egy biztos és állandó rögzítési pont nélkülözhetetlen a jó lövéshez és ez különösen igaz a felfelé és a lefelé irányuló lövésnél. Minél több hivatkozási pontod (magyarul referencia) van, (én négyet vagy ötötjavaslok) annál egyformább lesz a lövésed.

    A szkópod vagy irányzékod az egyik, a kukucs a második. Az orrod hegye a harmadik, és a húzó kezed bütykei az állcson­todon a negyedik. Ötödiknek lehet még szájgöböt (kisser) használni. Megjegyzés: ha nehezen éred el az ideget az orrod hegyével előrehajlás nélkül, akkor próbáld meg a horganypon­todat feljebb vinni az arcod mentén addig, míg az ideg termé­szetesen feljön az orrodig. Különböző alakú arcoknak különbözó horgonyzási pont felel meg. Találj meg egy olyat, amelyik kényelmes, laza és legalább kettő helyen érinti az arcodat.

    19. Csücsörftés. A szájgöböt (kisser) igazándiból nem kell megpuszilni! Ha odacsücsörítesz hozzá, nem lesz állandó a helyzete, mert ajkacskáid szinte bármilyen alakúra formál­hatod. Ha szájgöböt használsz, valami keményebbhez (például valamelyik fogad sarkához) támaszd.

    20. Lebegő horgony - a húzó kéz nem érinti az arcot. Amint a 18- pontnál láttuk, a húzó kezet oda kell támasztani az arcunk oldalához úgy, hogy érezzük ahogy a kéz csontjai összefonódnak az arc (állkapocs) csontjaival. A legtöbb íjász úgy találja, hogyha egy vagy két izületet az állcsont mögé tesz, az szilárd és könnyen ismételhető. Az arccsontot többféle módon is felhasználhatjuk attól függetlenül, hogy kézzel vagy géppel oldunk.

    AZ ÍJAT TARTÓ KAR

    21. A (bal) váll túl magas. Ez a leggyakrabban észlelt hibák egyike. Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy sokan reflexszel kezdtük, vagy reflexes tanított minket és a rossz forma szájhagyomány útján terjedt. A másik a túl erős íj. Emiatt a deltaizom megfeszül, ami a célkép rezgését okozza. A bal vállnak lent, hátul rögzítve kell lennie, a másik vállal egy magasságban. Ez egy laza csont-csont érintkezés, nem úgy mint amikor izmokkal toljuk az íjat a cél felé. Amikor helyesen végezzük, a felkarcsont (os humerus) lefelé és befelé rögzítődik a vállizületbe, és a legtöbb lövő esetén a lapocka kicsit kidudorodik a hátból. Ha a kar összes csontja, azaz a kéz, a csukló, az alkar, a felkar és a váll csontjai mind egyvonalban vannak, sokkal nyugodtabb cél-képet kapunk és könnyebb is a dolog, mert az fjat nem az izmok tartják, hanem csontok támasztják.

    22. A (bal) váll befordul. A 21. ponthoz hasonlóan ez is feszültséget és irányzékmozgást okoz, ami Izgatottsághoz és a hibától való félelemhez (azaz célcidrihez) vezet. Változé­kony, nehéz pontosan ismételni és idővel szétesik. Annak a jele, hogy az izmok tartják az íjat, nem a csontok, a váll nincs lent, hátul és rögzítve. Gyakran jár együtt hajlitott könyökkel. Lásd 23.

    23. A (bal) könyök behajlítva. Ezt módszert néhány íjász mesterfokra vitte, de a legtöbb számára majdnem lehetetlen könyököt minden lövésnél pontosan egyformán behajlítani, különösen felfelé és lefelé lövések esetében. Mivel a könyök hajlásának változása változtatja a húzáshosszat, az íjász nem igazán tudja megmondani azt, hogy pont a falnál van, vagy egy picit már a völgyben. Mivel az íjat ebben az esetben is izmok tartják, rezgésre lesz hajlamos cél-kép. Ha hatékonyan akarod ezt a módszert használni, akkor sokkal de sokkal többet kell gyakorolnod. A hajlított könyökös lövés feltehetőleg kétszer vagy háromszor annyi gyakorlást igényel, mint egy laza, egyenes karral való lövés.

    24. A (bal) könyök rögzült is feszes. A fenti 23. pont ellentéte. Ha a könyök merev, túlfeszített, akkor is feszültség van a lövésben és mozgás az irányzéknál. Fontos, hogy a könyök legyen laza, de ne hajlott. Talán könnyebb lesz az íjat kihúzni berögzített könyökkel, kihúzás után viszont lazítsd el, de ne hajlítsd be. A tenyértől a vállizületig minden egyes csontnak lazán, de a lehető legpontosabban az íj súlyának megtámasztását kell szolgálnia.

     25. Hajlított csukló. Ez az amikor az íjász vízszintesen kihajlítja a csuklóját az íj középvonalától, néha azért, hogy ne verjen rá a karjára az ideg. Éppúgy mint a 12. pont esetében a markolat túlságosan a hüvelykujjra kerül, ahol csak puha szövetek és nem a csontok támasztják az íjat. Ez majdnem mindig előfeszített csavarás, amely jobbra csavarja meg az íjat. A csuklónak egyenesnek és lazának kell lennie és a mar­kolat a hüvelykujj tövénél érintse a tenyeredet, pont az élet­vonal hüvelykujj felőli oldalán, de a tenyér felőli oldalát nem.26. Túlnyújtott (bal) kar. Ha az íjat teljesen kimeresztjük a cél felé, akkor a robbanáskor a kéz-kar egység már nem tud hová rugózni, vagyis energiát levezetni. Ezt úgy nevezzük, hogy előfeszített csavarás van az íjon. Az fog történni, hogy a teljesen kinyújtott kar (jobbkezes íjász esetén) balra kirúg vagy csavarodik ahelyett, hogy a cél felé mozdulna és ezzel balos vesszőket okoz. Amint a 21. pont esetében említettük, a (bal) váll lent, hátul és rögzítve kell hogy legyen. Ekkor a robbanáskor a     kar az íjjal együtt előre ugrik a cél felé. Így a nyílvessző el tudja hagyni az íjat még mielőtt a kar előre irányuló mozgása megállna, és elkezdene balra lendülni, ami természetes, hiszen a váll gömbizület. Ez az utántartás része a legmenőbbeknél.A most következő részben a kézi és a gépi oldással foglalkozunk. Jobbkezes íjászról beszélünk, a balkezesek mindent fordítva csináljanak. 

    KÉZZEL OLDÁS

    27. A húzó kéz csuklója hajlott/feszült. Na a csukló vagy a kézhát izmai a kihúzás és tartás folyamán feszülnek, oldalról megcsavarják az ideget amikor az ujjak megkísérlik elengedni, emiatt az beleng és fokozódik a vessző kígyózása. A csuklónak és a kézhátnak teljesen lazának, kinyúltnak és egyenesnek kell lennie, ezenkívül egyenesen az alkar folytatásában legyen. Ráadásul a csukló, kézhát, alkar és könyök legyen egyvonalban a nyílvesszővel. Ezzel lesz az ideg bal-jobb irányú kilengése a legkisebb és így kapjuk a legegyenletesebb szórást.

    28. „Halott" oldás. Az íjász megpróbálja fenntartani az általa elképzelt ideális helyzetet és csak az ujjai ernyesztésével old. Ez sajnos azzal jár, hogy uralni kell az oldást és ez a célzás folyamatát megzavarja. Ez arra vezet, hogy rögtön elengedje az ideget a célra érkezéskor. Mivel a tudatos elme mindig tudja, hogy mikor fognak az ujjak kinyílni, a várakozási feszült­ség kezd fokozódni. A hibázástól való félelem lép a célzás helyébe. Elhatalmasodik a célcidri (lefagyás vagy kapáslövés). Ez megfelel annak, amikor belecsapunk az oldógépbe az oldás­kor A „halott" oldás a lehetetlent követeli meg (ha klikker nélkül csináljuk). Kettő dologra kell egyszerre gondolni:

    a célzásra és az „oldásra".

    A dinamikus oldással ellentétben, ahol a kéz automatikusan egyenesen hátrafelé mozdul (a hátfeszültség miatt) amint tudat alatt elengedi (vagy nem tartja tovább) az ideget.

    29. A túl csekély kampó elemeli a vesszőt a kifutóról.Vannak íjászok, akik az ideget az első ujjbegyükön fogják meg azért, hogy így simább legyen az oldásuk. Sajnos a hatás éppen ellentétes. Mivel az ujjak ezen részén nincs hajlási pont, az íjásznak meg kell hajlítani a kézfejét azért, hogy az ideg ki ne csússzon. Ehhez pedig az ujjak és a kézhát inait és izmait kell használnia. Gyakorta az a közvetlen következmény, hogy amint a jobbkezes íjász elkezd kihúzni, megcsavarja az ideget az óramutató járásával ellentétes irányba, megemeli a vesszót a középső ujjával és az lecsúszik a kifutórál. Amikor a kéz be van hajolva, az ujjak középső izületei nem egyenesek és lazák, ez összeszoríthatja az ujjakat a nock körül, ezzel „lecsípjük" a vesszőt a kifutóról. A megoldás az, hogy mélyebben fogjunk, (az első mélyedés­ben, vagy az első és második mélyedés között) és így a kézhát egyenes. Engedjünk a középső ujjnak egy kis helyet a nock alatt, vagy használjunk távtartós tab-et. Amikor az íjász kihúz, az ideg „V" alakja természetesen össze fogja szorítani az ujjakat, úgyhogy elötte helyet kell hagyni, és hosszabb íjat kell használni.

    30. Az ideg pendítése. Ez túlzott tudatos törekvés arra, hogy az ideg útjából eltávolítsuk az ujjainkat ahelyett, hogy folyamatosan húznánk addig, míg az ideg magától lecsúszik. Ez utóbbi tudattalanul történik, a kéz természetesen repül hátrafelé a vessző vonalában gyakran érintve a húzó vállat az utántartás befejezéseképpen. A „pendítésnél" az íjász nem használja a hátfeszültséget és/vagy a kézhát, csukló és az alkar nem laza, és a könyök sincs egyvonalban a vesszővel. A „pendítés" akkor történik, amikor az ujjak eljönnek az arctól és beleng az ideg, ezzel az oldalirányú kfgyózás növekszik. Az ujjakat az archoz egészen közel vagy azt érintve kell tartani még az oldás után is (ha lehet).

     

    „GÉPPEL" OLDÁS

    31. Belecsap az elsütőbe. Az elsütőbe belecsapás a célcidri (sárgaláz) egyik formája. Ha az elsütő billentyű túl érzékeny, akkor az íjász képtelen a mutatóujját a billentyűre helyezve a könyökével és a hátizmaival húzni, és ezzel egy váratlanul vagy meglepetésszerűen oldani. Ugyanez igaz a hüvelykujjas oldókra is. A legtöbben, akik ilyen elsütőt használnak, „pumpálnak" az ujjakkal a ravaszon, vagy megkísérlik épp csak megérinteni megfelelő pillanatban. Ez gyakran azt ered­ményezi, hogy az elmének két gondolatot kell feldolgoznia egy időben. Nos, ez az amire az agy nem képes. A végered­ményt úgy ismerik, hogy „berándulás" vagy „belecsapás"... ugyancsak a célcidri egy fajtája. Ugyanez történik akkor is, ha az elsütő-billentyű túl merev. TUDATOSAN kell megrántatni a ravaszt, ami elvonja a figyelmet a célzásról, és megint kettő gondolat van egy Időben: az elsütés és a célzás. Ha az elsütő billentyűnek túl hosszú az útja, akkor az agy észlelni tudja a mozgást, felkészül rá és megpróbálja irányítani. tudatos elmének teljesen el kell merülnie célzásban, miközben tudatalattinak le kell futtatnia az előre beprogramozott lövés­folyamatot. Amikor az íjász belecsap a kioldóba, akkor az történik, hogy a tudatos elme megpróbálja egyszerre ellenőrizni az irányzékot és az elsütőt. A végeredmény egy ellenállhatatlan szenvedély arra, hogy ellenőrizzük az oldás ezredmásodpercét.

     32. Berezdülés.

    (A célcidri egyik fajtája.) Ez a végered­ménye a két egyidejű tudatos gondolatnak (,húzd meg a ravaszt" és „irányzékot a célra"), úgy ahogy azt a 31. pontban említettük. Az emberi agy nem tud tudatosan két dologra gondolni egyszerre. Mindamellett lehet kettő gondolatot feldolgozni egy időben akkor ha az egyik tudatalatti szinten van (az oldás), a másik pedig a tudatos szinten marad (célzás). Ezt úgy lehet megoldani, hogy visszamegyünk az üres vesszőfogóhoz, és kifejlesztünk egy lövésfolyamatot úgy, hogy maga az oldás teljesen automatikusan történjen a tudatos elme parancsára, de felügyelete nélkül. Ekkor a tudatos (gondolkodó) elmének csak a célzással kell foglalkoznia, amíg a (tudat alatti) program befejeződik.

    33. Lefagy a célon vagy a cél mellett. (Egy másik fajtája a célcidrinek.) Az íjász nem tudja bevinni az irányzékot a cél közepébe. Lefagy felette, mellette vagy leggyakrabban alatta és oda kell rántania a középhez mielőtt oldana. A második típusnál ráfagy a középre és addig nem tud oldani, amíg az irányzék ki nem mozdul onnan. A gyógyítás ugyancsak az üres vesszőfogón történik ugyanúgy, ahogy a 32. pontban, újraprogramozással. Ezután célzási gyakorlatokat kell végezni (először közelről), hogy újraprogramozzuk az egész lövés­folyamatot és így megszabaduljunk a „lefagyástól".

    34. Kapáslövés. Nem áll bele a közepébe. (Egy újabb fajtája a célcidrinek.) Az íjász nem tud horgonyozni és/vagy nem tud beállni a középbe és ott maradni 3-4 másodpercnyi célzásra oldás előtt. Amint beér a fix pontba, vagy amint az irányzék érinti a közepet, akarattalanul azonnal old. Ezt az elhibázástól való félelem és egyszerre két dologra gondolás okozza (mint 31, 32, 33). Ugyanúgy újra kell programozni az üres vesszőfogón, hogy a tudatos elme csak a célzással foglalkozzon, ne az oldással, miközben a tudatalatti lefuttatja az oldási programot.A szerző megjegyzése: a célcidri elterjedésének (lásd. 31-34­ig) az a valódi oka, hogy a legtöbb íjász túl elemző, kockáztató és/vagy ellenőrző típusú személyiség és nem bízik a tudat­alattijában, hogy az lefuttatja az oldás-folyamatot, és a tudatos agyával állandóan beleszál, szabályozni, uralkodni akar.

    35. Leejti az íjtartó kart (bevégzi a lövést). Mivel nézni akarja, hogy merre megy a vesszö, vagy hogy hová csapódik be, túl korán leejti a karját. Az egyik fő oka az alacsony és/vagy alacsony balos vesszőknek. Ezt úgy gyógyítjuk, hogy a lövést végigvisszük. (Az oldással nem ér véget a lövés!) A lövés vége lehet: LÁTOM, hogy becsapódik, HALLOM, hogy becsapódik, ÉRZEM, hogy a hátracsapódó húzó kezem megérinti a vállamat. Ez mind, és sok egyéb is akkor történik, amikor a nyílvessző már elhagyta az ijat. Ha ezeket használjuk fel a végpont jelzésére, akkor az íj már nem zavarhatja a vessző kirepülését.

    36. Beletenyerel az íjba oldáskor. Amint a vessző épp kirepülne, az íjász, hogy az esetleg alacsony vesszőt felsegítse" a célba, hirtelenül és idétlenül a markolat alsó részébe tenyerével beletaszajt egyet. Ez magas találatokat eredményez, és nem más, mint tudatos erőlködés, amikor már késő. Nyilvánvaló, hogy a kéznek lazának keli lennie és engednie kell, hogy az ugorjon a cél felé anélkül, hogy „segítenénk" neki.

    37. Csavaró-fogás. Ha rosszul helyezzük el a kezünket a markolaton, akkor (bal vagy jobbirányú) forgató erő keletkezik. Lövéskor meg fog csavarodni az íj, és pontatlan lövéseket eredményez. Meg kell találni megfelelő, állandó fogást és be is lehet azt jelölni, hogy lövéskor az it EGYENESEN A CÉL IRÁNYÁBAN HAGYJA     EL a kezet.

    38. Jobbra mozdul az íj (jobbkezeseknél). Ez akkor jelentkezik, amikor az íjász a húzó kezével akarja az íjat megtartani. Például: az íjász 24 fontot tart, ebből 12-t kell a balkezén és 12-t, vagyis ugyanennyit a jobb kezén. Ha keményebben húz, mint ahogy tol, akkor mondjuk 14 font lesz a jobb kezén és 10 font a balon. Emiatt fog az íj jobbra ugrani.

    Megjegyzés: az összeszottyanás (lásd.43.) miatt szintén ugorhat jobbra az íj.

    39. Balra mozdul az (jobbkezeseknél). Hasonlít a 38. ponthoz, csak ezúttal az íjász erősebben tol, mint húz. Például: 14 font az íjat lartó kézzel, és 10 font a hüzó kézzel. Mindkét utóbbi esetben az íjásznak gyakorolnia kell azt, hogy kiegyenlítse a nyomást mindkét kezén vagy azt, hogy meg­tartsa és csak a húzbkezével húzzon (amint teljes kihúzáson van). Ha teljesen nyújtott az íjat tartó karja (a kihúzás túl hosszú), az íj emiatt is balra fog „ugrani".

    40. Túltartás (9-15 másodperc). Reszketve old. Ez a jobb lövőkre jellemző, nem akarván „az íjat elengedni" vagy „túlcélozni". Az íjász azt mondja magának, „egyszerűen tovább tartok, míg a cél-kép jobb nem lesz". Sajnos ezzel rendszerint átlép a kérryelmi tartományon. A kényelmi, avagy komfort zóna egy testi lehetőség, amelyen belül lehet a legjobb lövést leadni. Ez általában 6-8 másodperc a teljes kihúzás után. Normálisan, amikor valaki ezen az időn túl lép, az izmai kezdenek fáradni és elkezd reszketni. A helyes lövés végrehajtásának határozott időritmusa van. Gyakorold be azt, hogy az oldásodat a saját kényelmi tartományodon belül tartsd és engedj vissza, ha túllépted.

    41. Utánnézés - fejmozdulat. Gyakran együtt jár a tartókar leejtésével. Legtöbbször egyszerre emelik a fejüket és ejtik a bal karjukat. Azért csinálják, hogy utána néznek a vesszőnek, hogy milyen szépen száll és ez alacsony lövéseket okoz. Úgy gyógyítjuk, hogy a lövést végigvisszük (lásd. 35. pont).

    42. Visszacsúszás. A feszültség csökkenésének következ­ménye teljes kihúzáskor. A nyílvessző kezd lassan előre­csúszni a kifutón, mert csökken az íjász hátfeszítése vagy behajlik a bal karja. A gyógyítása a hátfeszültség tudatos fenntartásával és/vagy kihúzás ellenőrzővel, klikkerrel vagy a hegy megfigyelésével történik. A kihúzás hosszát fenntartjuk a lövés alatt. Ezt addig kell gyakorolni, míg vérünkké válik.

     

    43. „Összeszottyanás". Ez, és a beleengedés általában az oldáskor történik, amikor a bal kar „feladja" (korábban ellazul), és/vagy az oldó kéz előremegy az ideggel az oldáskor. Épp, mint a 42. esetében tudatosan kell törekedni a hátfeszültség fenntartására, vagy húzás-stop-ot vagy klikkert kell használni. Ezt is addig kell gyakorolni, míg vérünkké válik.

    44. Nem enged vissza. Ez a legtöbb fásznál gyakori és általában ez különbözteti meg a bajnokokat a majdnem bajnokoktól. A legtöbb jó versenyíjász rendes körülmények között minden öt lövésből egyet visszaenged. A nem vissza­engedés ellenőrzési hiányosság. A legtöbb íjász nem akarja beismerni, hogy valaha is újra kell kezdenie a lövést. Ki kell képezned magadat arra, hogy ha BÁRMI nem stimmel lövés előtt, ha BÁRMI más eszedbe jut a célzáson kívül, akkor azonnal (és gondolkodás nélkül) vissza kell engedni. A szerző megjegyzése: Nem nagyképűség legtöbbünk részéről a nem visszaengedéssel azt kinyilvánítani, hogy mi „jobbak vagyunk" mint Terry Ragsdale, Randy Ulmer vagy Butch Jonson? Ezek a fickák sokszor visszaengednek! Ebben is jobbak vagyunk náluk? A Bajnokok nem kockáztatnak ők biztosra mennek. Ez az egyik oka, amiért épp ők a bajnokok.

     

    Biztos vagyok benne, hogy Te is tudnál még egy csomó hibát mondani, de ezek a leggyakoribbak, amelyekkel a legtöbb íjásznál találkoztam. Remélem tudtam segíteni, hogy magad és tanítványaid még jobbá válhassanak Ha hiszel abban, hogy „a gyakorlás mesterré tesz" és ha elég sokat gyako­roltad a fenti hibák némelyikét, akkor annak a hibának a mesterévé váltál??? Ne feledd a gyakorlás nem tesz tökéletessé, a tökéletes gyakorlás tesz tökéletessé!

    Vissza

     

    .

    Bemutatkozás  Aktuális hírek  Tagjaink  Alapszabály  SzMSz  Versenyek, rendezvények  Szakirodalom  Fényképalbum  Linkajánló

    Kapcsolat

      Íjász Egyesület Tab, Copyright 2007.                                                                                                                                                 JM Design